21. fejezet /Tangolita/

~ Sofi

Az ágy szélén ültem felöltözve és onnan figyeltem Gonzalot, aki a hasára fordulva aludt. Egyik kezemben a dobozból elővett egyik régi fotót tartottam és összehasonlítottam az akkori önmagát a mostanival. Elmosolyodtam, amikor felidéződött bennem annak a napnak az emléke, mikor azt a képet csináltam. Nem lehettünk idősebbek 14 évesnél és fejünkbe vettük, hogy a vakáció során elmegyünk túrázni egyet. Mivel számításaink szerint sátorban kellett volna, hogy aludjunk, ezért hogy szokjuk a milliőt elhatároztuk, hogy a kertünkben állítjuk fel a sátrat és ott töltünk el néhány éjszakát. Apa szeme épp ekkoriban nyílt fel, hogy lassan abban a korban leszek, amikor már nem csak barátként kezdek tekinteni a fiúkra és bepánikolt, hogy én kettesben leszek a sátorban Gonzaloval, ezért odaküldte hozzánk az öcsémet is. Ricky magával hozta a hatalmas plüsskutyáját is, amitől alig fértünk el. Már későre járt amikor elaludt az öcsém és apa bevitte a házba. Bátran ott mert hagyni Gonzaloval, mikor látta, hogy ő is átlépte álomország kapuját. A plüsskutyán ugyanígy a hasára fordulva aludt én pedig úgy gondoltam, hogy lefotózom. Most, évekkel később is a kezemben tartom azt a képet és fél szemmel azt, fél szemmel pedig az előttem alvó barátomat méregetem. A testhelyzete ugyanolyan és semmit sem változott, csak éppen Gonzalo lett pár évvel idősebb. Akkor még egy 14 éves gyerek aludt a plüsskutyán talán a Real Madridról álmodva, most pedig egy 24 éves férfi szuszogott előttem egyenletesen az összegyűrt lepedőn, teljesen belecsavarodva a takaróba. Sóhajtottam egyet és visszatettem a képet a dobozba, aztán a tetejét is visszaillesztettem rá. Óvatósan felálltam az ágy széléről és lementem a nappaliba, hogy papírt és tollat keressek, mert nem akartam csak úgy elmenni, de felébreszteni sem akartam. Miközben az asztalon lévő rendetlenségben próbáltam eligazodni egyfolytában járt az agyam. Még mindig magamon éreztem az ölelését és úgy éreztem, hogy le kell ülnöm, amikor csak bevillant egy-egy pillanat a múlt éjjelből. Tisztában voltam vele, hogy kettőnk közt megváltozott valami, de ugyanakkor felkiáltójelként villogott a fejem fölött, hogy biztos hagynom kellett volna, hogy megtörténjen? Megérte ezzel a lépéssel kockára tenni ezt a csodálatos barátságot? Jogom volt ehhez, amikor ő Soledaddal van? Tudtam, hogy most tettem fel mindent egy lapra, mert ezután az éjszaka után már nem folytatódhat úgy köztünk semmi, ahogy ezelőtt. Azt kívántam, hogy bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét és megállíthatnám ott és akkor, amikor hozzábújva aludtam el...akkor nem kellene most ezeken a kérdéseken gondolkoznom. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt, amikor végre találtam egy fehér papírt és hozzá tollat, de nem tudtam, hogy mit is írhatnék. Az ujjaim közt forgattam az írószert és gondolkozni próbáltam, tiszta fejjel és józanul....

„Goni,

Tudom, egyszer majd meg kell beszélnünk azt, ami történt, de arra kérlek, hogy adj nekem ezelőtt a beszélgetés előtt még egy kis időt. Nem tudom mire jutunk majd a végén, de én nem akarlak elveszíteni. Túl rég óta barátok vagyunk már ahhoz, hogy egy hasonló meggondolatlan tettel kockára tegyük ezt a kapcsolatot kettőnk között.” – írtam le és megállt a kezemben a toll. Igazán ekkor ért el a tudatomig, hogy mit is tettünk....mit is tettem. Összevesztem Sebastiannal és rögtön Gonzalo karjába vetettem magam. Vettem egy mély levegőt, letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról, aztán folytattam az írást. – „Szeretlek, de ...”- húztam volna át ezt a szót és folytattam volna, de ekkor meghallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Kíváncsian kinéztem a függöny takarásából és ijedten kaptam a kezem a szám elé. Összegyűrtem a levelet, aztán bedobtam a szemetesbe és villámgyorsan megkerestem a blézerem. Felvettem azt is és a táskám is, aztán kezemben a kulcsommal elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam és Soledaddal találtam szemben magam, aki kikerekedő szemekkel nézett rám.

-         Odafenn van, még alszik. – mutattam felfelé a kezemben lévő kulccsal.

-         Te meg mi a fenét keresel itt ilyenkor? – állt meg kis terpeszben és leolvastam az arcáról, hogy addig nem szándékozik kiengedni, amíg hihető magyarázatot nem tudok adni neki arra nézve, hogy mit keresek ilyenkor az argentin házában.

-         A telefonját a Bernabéuban felejtette és tettem egy kis kerülőt vele munkába menet. – mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-         Akkor ezért nem tudtam elérni!

-         Kiengednél? Tényleg sietek. – jegyeztem meg és úgy tettem, mintha azon izgulnék, hogy el fogok késni. Sol arrébblépett, hogy elférjek mellette, de alig mentem el mellette utánam szólt.

- Sofi! Ő az enyém...csak a félreértések elkerülése végett. Ha ezt elfelejtenéd, pokollá fogom tenni az életed. Én szóltam. – fejezte be a mondanivalóját és becsukta maga mögött a ház ajtaját. Sarkon fordultam és kisiettem a kapun, aztán eltettem a kulcsom. Dühösen néztem vissza a csukott ajtóra. Hogy képzeli ez a szőke liba, hogy csak így megfenyeget? Legszívesebben visszamentem volna, hogy szálanként tépkedjem ki a fodrász által tökéletesre beállított összes hajszálát, de aztán eszembe jutott, hogy jobb, ha én semmit sem teszek....Gonzalo velem csalta meg Solt. Bármennyire is utálom ezt a zs-kategóriás színésznőt, ez így akkor sem volt helyes. Megigazítottam a táska pántját a vállamon és sietve indultam el a lakásom felé, mintha ezzel magam mögött tudtam volna hagyni az út szélén szétszórodva az összes problémát, amit csak generáltunk magunknak Gonzaloval azon a varászlatos éjszakán...

Csendben kavargattam a cappucinomat és meredten bámultam a bögrében körbe-körbe forgó habréteget az ital tetején, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Kelletlenül mentem oda ajtót nyitni és megdöbbentem, amikor Sebastiant láttam a küszöbömön toporogni. Nem volt sem energiám, sem kedvem egy újabb veszekedésre, így úgy döntöttem, hogy minél hamarabb megpróbálom elküldeni.

-         Szia! – csaptam volna az orrára az ajtót, de megakadályozta a kezével.

-         Sofi, kérlek beszéljük meg!

-         Hagyj békén Sebastian és engedd el az ajtómat!

-         Addig egy tapodtat sem megyek arrébb, amíg meg nem hallgatsz! Sőt letérdelek ide a küszöbödre és úgy várok.

-         Joder...inkább gyere be! – nyitottam ki az ajtót és beengedtem, míg nem ereszkedik tényleg térdre. Sebastian egyenesen a kanapéhoz ment és kényelembe helyezte magát, én pedig az előtte lévő asztal másik oldalánál álltam meg keresztbe font karokkal.

-         Sofi szeretnék tőled bocsánatot kérni. Magam sem tudom, hogy miért mondtam azt, hogy én tettem oda azt rózsát...az autóban meg azért borult el az agyam, mert valóban féltékeny vagyok...de csak azért mert szeretlek. – nézett rám megbánó arccal.

-         Hatalmasat csalódtam benned a múlt este.

-         Hibáztam...de tanultam belőle. Soha többé nem fogok ilyet csinálni, csak bocsáss meg!

-         Ezt nem fogod egy bocsánatkéréssel elintézni. – ráztam meg a fejem – Hülyének néztél és egy olyan emberre vagy féltékeny, akiről tudod, hogy közel áll hozzám és sokat jelent nekem, de nem úgy, ahogy azt te gondolod. – nyeltem egy nagyot. Úgy gondoltam, hogy nem mondok semit sem a múlt éjjelről. A legjobb lesz, ha elfelejtem az egészet.

-         Adj egy esélyt és jóvá teszek mindent! – húzott oda magához és átölelte a derekamat. – Életemben először találtam olyat, akitől utálok elválni akár öt percre is. Valakit, akiből sohasem elég és ez te vagy Sofi. – nézett fel rám.

-         Ez nem fog menni egyik napról a másikra.

-         Türelmes leszek. Kérj bármit és megteszem, csak ne dobj ki! – nézett rám esdeklőn, mint a nincstelenek, akik alamizsnáért könyörögnek az aluljárókban.

-         Ezt még átgondolom. – bontakoztam ki az öleléséből – Most menj el kérlek!

-         Rendben. – állt fel a kanapéról és mellettem jött oda az ajtóhoz. Kinyitottam neki a bejáratot, de ahelyett, hogy elment volna ég megállt ott egy pár percre. – Sofi tudod, hogy hol találsz. – mosolygott rám és a szemével kérdezte, hogy megölelhet-e. Én nem visszakoztam és hagytam. Az arcom a mellkasába temettem és ahogy megéreztem az illatát, behunytam a szemem. Maga előtt láttam néhány szép pillanatot az elmúlt hetekből, amíg boldog voltam vele és ez csak még jobban összekuszálta az érzéseimet. Felnéztem rá és csak azt vettem észre, hogy fokozatosan csökkenti a távolságot kettőnk között. El akartam taszítani, de a karjaim teljesen megbénultak, mert ugyanakkor kétségbeesetten akartam, hogy újra együtt legyünk. Hozzá akartam menekülni azelől, az érzelmi katyvasz elől, amit akkor éreztem, mert úgy gondoltam, hogy talán majd mellette képes leszek kibogozni a szálakat. Az ajka az enyémhez ért és kezdett elszállni minden a fejemből, amikor Goni hangját hallottam meg a hátunk mögül.

-         Azt hiszem rosszkor jöttem. – állt meg a lépcső tetején.

- Én már úgyis menni készültem. – jegyezte meg Sebastian – Majd beszélünk! – nézett rám mosolyogva. – Sziasztok! – kereste elő a zsebéből a slusszkulcsát és amikor elment az argentin mellett egy pillanatra összenéztek, de úgy, hogy még bennem is megfagyott a vér és Katben is, aki kérdőn nézte az előtte lezajlő jelenetet...

*

Fél hónappal később az ebédszünetemben a szokásos helyre ültem le az edzőközpont teraszán. Előttem a tálcán fel volt halmozva mindenféle étel, amit csak rá bírtam pakolni.

-         Te jó ég Sofi! Egy hadseregnek hoztál municiót? – nevette el magát Kat.

-         Reggel majdnem elkéstem és nem volt időm reggelizni. Éhes vagyok. – láttam neki.

-         Jó étvágyat!

-         Köszi! Te biztos nem eszel? Olyan hülyén érzem magam, amiért én itt tömöm a fejem, te meg egy falatot sem eszel.

-         Nem, én majd később ebédelek. – mosolygott rám, én pedig kifaggattam róla, hogy miként is mennek a dolgai Fabioval, aztán témát váltottam.

-         Oliról tudsz valamit? Múltkor kerestem telefonon de nem vette fel és azt sem tudom, hogy – néztem körül mielőtt folytattam volna, hogy Mesut nincs-e a közelben – Gelsekirchenbe egyben megérkezett-e.

-         Mes már tudja.

-         Tudja? – állt meg a kezemben a villa.

-         Sabine véletlen elkotyogta neki.

-         Hoppá!

-         El is akart menni Oli után, de – hajolt közelebb hozzám – azt mondtam neki, hogy csak pihenni ment és csak én tudok róla.

-         Értem. – folytattam tovább az evést. – Beszélnie kellett volna Mesuttal.

-         Szerintem is, de mi nem dönthettünk Oli helyett.

-         Az igaz. De akkor se értem, hogy miért választotta a menekülést? Mert ez az...

-         Ha már menekülés erről te is tudnál mesélni Sofi... – nézett rám vesébe látóan Kat.

-         Én nem menekülök. – néztem a velem szemben helyet foglaló barátnőmre.

-         Akkor miért nem beszéltetek Gonzával?

-         Beszéltünk és abban egyeztünk meg, hogy elfelejtjük azt az egy éjszakát. Nem érdemes kockára tenni a mi régi barátságunkat azzal, hogy egy szinttel feljebb lépünk. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy egy esetleges apró hülyeség miatt egyszer csak vége legyen... Különben is mind a ketten foglaltak vagyunk.

-         Istenem...ti ketten.... – forgatta meg a szemeit Kat. - Hagyjuk!

-         Jaj de rendes vagy Sofi, hogy nekem is hoztál enni. – vett volna el egy tányért Gonza előlem.

-         Vedd le róla a mancsod Goni, ha kedves az életed! – csaptam egy kisebbet a kezérre a kanalmmal. Azóta a nap óta bár mind a ketten úgy tettünk, mintha az az egész meg sem történt volna, de az emléke még mindig ott lógott a levegőben. A kettönk közti viszony is megváltozott. Ugyanúgy hülyéskedtünk és beszélgettünk, mint azelőtt, csak éppen kínosan ügyeltünk rá, hogy nehogy félreérthető érintéssel vagy szavakkal közeledjünk a másikhoz.  Kicsit távolságtartóbb lett ő is és én is, ha kettesben maradtunk és bármilyen harsányan is nevetett a szemében némi keserűséget is láttam megvillanni. Ha Gonival voltam mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami és ami még furcsább volt az az, hogy hasonló hiányérzetem volt akkor is, ha Sebastiannal voltam. Lassan már kezdtem azt hinni, hogy megőrültem...

-         Kicsi Arbeloa ráérsz egy kicsit? – fordult Kat felé Gonzalo.

-         A kicsi Arbeloa még mindig Kat. – javította ki a csatárt aztán kérdőn nézett rám.

-         Menj csak, nekem úgyis mindjárt vissza kell mennem az irodába.

-         Akkor szia Sofi! Majd beszélünk! – adott egy puszit a lány.

-         Rendben. Szia Kat! – köszöntem el tőle.

-         További jó étvágyat! És a muffint hagyd meg nekem légy szíves. Edzés után jól fog esni. – simogatta meg a hasát Goni álmodozó tekintettel és elment Kat után.

-         Goni – álltam fel a helyemről és utána szóltam – Edzés után nem muffint kellene enned és különben is ez a kedvencem. Ha pedig elemeled, akkor kitálalok Mounak a hűtőd tartalmáról.

-         Nyertél. – emelte fel a két kezét védekezőn és odafordult a barátnőmhöz, aztán halkan folytatták a beszélgetést, amiből csak az én és Sebastian nevét értettem meg. Az ebédszünetemből hátralévő perceket kihasználtam és eltűntettem mindent a tálcáról a muffint kivéve. Kértem egy papírzacskót és beletettem a süteményt. A táskámból elővettem egy filcet és ráírtam a zacskóra, hogy „Ha kinyitod, robban”, aztán az irodába menet tettem egy kerülőt és rábíztam a nagy csapat szertárosára, hogy csempéssze be Goninak. Amikor átléptem a főépület bejáratán és megálltam a pultnál, rögtön kiszúrtam az argentin csatárt, aki a falnak dőlve álmodozó hangon beszélt a barátnőjével. A beszélgetés végén csak annyit mondott, hogy „Szeretlek!” és rám nézett. A tekintetünk néhány pillanatra vagy néhány percre nem is tudom pontosan, de összekapcsolódott és úgy éreztem, hogy az a „Szeretlek!” nem is Soledadnak szólt. Marta szólongatása térített vissza a való világba, amikor a napi postát nyújtotta át nekem. Elvettem a néhány borítékot és az iroda felé vettem volna az irányt, de akkor valaki befogta a szemem.

-         Sebastian.

-         Igen. – vette el a kezét a szemem elől és elém állt. – Ez a tied. – nyújtott át egy doboz Serenitot.

-         Köszönöm! – vettem el tőle mosolyogva és már megcsókoltam volna, ha Graci nem ugrott volna a nyakamba.

-         Mi történt? – érdeklődtem miközben arra ügyeltem, hogy valahogy a helyén tartsam az összes belső szervemet, amiket a kolléganőm kis híján kinyomott a helyükről a nagy örömében.

-         Amit most mondani fogok, arról nem tudhatsz hivatalosan, amíg Oscar nem szól, érted?

-         Igen. – bólintottam.

-         A következő idegenbeli meccsre te is utazol a kerettel velem együtt.